2011. november 25., péntek

Folyamatban

Furcsa dologra kellett megint rájönnöm, és persze ebben is Botond segített nekem.
Voltunk ma a BEFI-ben  gyakorolni. Volt minden: zajongó gyerektömeg kis helyen, leeső szék az asztalról, kutyától sikító gyerek... de mindent jól tűrt Boti. Csak tette a dolgát, feladta a kulcscsomót, hozta a kosarát, pacsit osztott, lefeküdt a tömeg közepén és várt... Büszke voltam rá. Nem hittem volna soha, hogy az az őrült, a Micimackóból leginkább Tigrisre emlékeztető kutyus olyan békésen fog feküdni két feladat között, még a gyerekek dolgoznak. Az állat-asszisztált angol nyelvi fejlesztő foglalkozást az anyanyelvi és matematikai képesség fejlesztő foglalkozás követte, alig 15 perces pihenő volt a két óra között. Az első foglalkozáson 6 gyerek volt, a másodikon 4. Nem is tudom miért, de meg voltam győződve arról, hogy a mondókás feladatot, amikor körbe ülik a gyerekek és megcsipkedik, megcsiklandozzák, akkor azt nem fogja szeretni. Ezzel szemben IMÁDTA. Beletette a legközelebb ülő kislány ölébe a fejét és élvezte azt, hogy most minden kicsi kezecske őt szereti.
Hihetetlen... hiszen én szoktam mondani, hogy a "kutyázás" nem egy állapot, hanem egy folyamat, ami mint egy plazma, folyamatosan változik, és körbevesz, átölel, formál. Botond is ilyen... szaladgálhatnak a gyerekek körülötte, már nem zavartatja magát. Fekszik békésen. Bár még mindig nem szereti, ha ül és hirtelen mögé lépnek, úgy hogy ő azt látja. Néhányszor megtaposták a farkát, és ezért egy kicsit elővigyázatosabb lett, egyszerűen feláll. Igazából nem érzékeny a farkára, lehet húzgálni, csóváltatni kézzel, csak ettől a megtaposástól tart. Ha számot kellene vetni arról, milyen volt amikor október elején elmentünk látogatóba a BEFI-be, és milyen most, akkor igazán jól láthatóvá válna a különbség. Szóval folyamatban van... nem pedig egy állapotban... és ezt nap mit nap tudatosítani kell magamban. :D

2011. november 24., csütörtök

Enyhe célzás

Ma lesz Szonja első "igazi" órája nálunk, a BEFI-ben. Anyanyelvi és matematikai fejlesztésben asszisztál. Már épp készítem elő a fölcímkézett labdákat, a "dugós apportokat", amikor is Botond besózva mászkál fől és alá a lakásban. Már épp kezdtem volna bosszankodni, hogy nem rég jöttünk föl, amikor Bobó leült kint az előszobafal mellé, ahol a kék hámja van. Kikukucskáltam és ő pont ezt a pillanatot várta. Megbökte az orrával a "munkaruháját", enyhe célzással, hogy már indulhatunk is a gyerekekhez. :D Abban a pillanatban elszállt minden dühöm...

2011. november 19., szombat

A Nagyút-azás

Botond képzésében hatalmas mérföldkő volt ez a mai nap, legalábbis számomra. Már két hete elterveztük, hogy meglátogatjuk az egyesületünk Krisztáját és az ebelentyűit, találka és közös képzés céljából az egyesületünk többi tagjával.
Sajnos tegnap este kiderült, hogy nem tudunk kocsival menni, így maradt az lehetőségnek, hogy elmegyek egyedül busszal és vonattal, vagy megpróbálkozom Botonddal együtt menni, úgy hogy ő még életében nem utazott tömegközlekedési eszközön. Hónapok óta tervezem, hogy az egyik helyi buszon elviszem szoktatni, de eddig nem volt merszem hozzá. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy magából kikelve, őrjöngve kap sokkot a busz zajától, és teszem tönkre a több hónapos munkánkat. Alig egy hónap múlva vizsga... és pont most próbáljam meg, és vigyem magammal egy több órás útra?! Aztán egyik percről a másikra eldöntöttem: most vagy soha!
Reggel 5 órakor csörgött az órám, és gyors készülődés után, kedvesen ébresztgetni kezdtem Bobót. Nehezen bújt ki a boxból, de hamar rájött, valami lesz. A gyors egészségügyi séta után már indultunk a közeli autóbusz állomásra (még kocsival). Igazán még akkor sem hittem el, hogy ma utazni fogunk, meg is kértem Apafejet (Kedvesemet), hogy ne menjen el, amíg nem látja, hogy felszálltunk a buszra. Ahogy vártuk a buszt éreztem Botin, hogy bizonytalan. Kapkodta a fejét jobbra-balra, néhány engedelmes feladat, és már újra "visszatért" a földi halandók világába. Gyönyörűen figyelt, és pillanatok alatt fellibbentünk a buszra. A jegyvásárlás után beültünk a segítőkutyáknak kijelölt helyre, és már elő is került a tölthető dummy. Szépen evett belőle, nyoma sem volt a stressznek. A busz elindulása sem zaklatta fel, figyelmesen ráncolta a homlokát, de nyugodt marad, szépen ücsörgött, mint egy jó fiú.

A legizgalmasabbnak a buszmegállóban való megállás jelentette, ugyanis ilyenkor szisszent a busz... mielőtt kizökkentette volna ez a hang a nyugalmi állapotából  mindig kapott egy-két jutit, s hamar ráérzett arra, hogy nincs ezzel semmi baj... pont olyan, mint otthon a zaj cd... :D
A buszról leszállva ott vártak minket Éviék, pontosabban Évi és Sonja. Onnan együtt sétáltunk át a vasútállomásra, ahol csatlakozott még hozzánk Gina és Cloe kutyus, hogy a vonatra már így hatan szálljunk fel.  A vonattól nem tartottam annyira, és különösen megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem a zakatolós, régi típusú, hanem a csöndes, sebes vonattal fogunk utazni. Oda is könnyedén felszálltunk, csak az okozott némi bizonytalanságot, amikor elindult és hirtelen több közeli, felénk magasodó oszlop villant el mellettünk. Hagytam, hagy nyugodjon meg magától. Egyszerűen nem reagáltam a félelmére. Amikor láttam, hogy már kezd nyitni a világ felé, elkezdett szimatolni, na akkor megsimogattam, elővettem a tölthető dummyt, amiből evett egy kicsit. Aztán még a kötéljátékot is odaadtam neki, hagy bohóckodjon vele. Füzesabonynál felszállt Anita és Andi is, és így már egy igazi, kis "mondjunk mancsos" különítmény zakatolt Nagyút felé.

Én teljesen meg voltam győződve arról, hogy szép fokozatosan kell a tömegközlekedési eszközhöz szoktatni a kutyát, ezért is akartam rövidebb úton vinni először. Azonban azt az elméletet, hogy akkor lehet leküzdeni a kutya félelmét, ha ő maga nyugszik meg egy helyzetbe (kvázi lefekszik), egy rövid út alatt kizárt elérni. Így utólag visszagondolva megérte elsőre hosszabb útra vinni, hiszen már a buszon is le-le feküdt, de a vonaton igazán nyugodtan lepihent.


Miután végre megérkeztünk Nagyútra, és ittunk a finom gyömbéres ananász teából, neki indultunk kirándulni a határba. Sütöttünk finom parázsban sült burgonyát szalonnával, csacsogtunk és fotóztunk, na meg képeztünk is egy kicsit. Vagyis átvettünk egy-két érzékenyebb területét a vizsgának, és megbeszéltünk néhány fontos dolgot, hogy milyen lépésekben tudjuk még inkább erősíteni a kutyát abban a szituációban. Ezalatt melegedtünk a tűz mellett, és kézről-kézre, kabátból-kabátba adtuk Mangót, a drótos vizsla babánkat, egyesületünk legifjabb tagját.




Mivel hosszú út várt még ránk, 14 órakor elindultunk visszafelé a vonathoz. Ekkor már a kattogó, csörkő, erősen zakatoló vonat jött értünk, és valószínűleg én magam tartottam attól, hogy vajon mi lesz, ha ilyenen kell utaznunk, így Boti is egy kicsit érzékenyebben reagált. Gyönyörűen felszállt a rácsos lépcsőn, az egyáltalán nem okozott neki gondot. Pedig nagyon zúgott a vonat közben és meredek is volt... Aztán szépen leültünk, és jött a remegése Botinak. Nem volt nagyon rossz a helyzet, de kétségtelenül látszott rajta, hogy ez a zaj, az ő kis küszöbe felett van. Behúzta a farkát, és csöndesen ücsörgött, s néha sípolt, hümmögött egyet-egyet... ez olyan vizslás szokás, ha valami nem tetszik, akkor dünnyörögni kezdenek. Ez nem vonítás, vagy sírás... csak méltatlankodó nyunnyogás.
Itt is vártam, nem kezdtem el vigasztalni, egyszerűen nem vettem figyelembe a félelmét. (Persze belül majd megszakadt a szívem, de tudtam, hogy ez az amit most tennem kell.) Nem sok idő kellett, ott is megnyugodott, és mivel már igencsak fáradt volt, és Sonja is jó energiával, nyugodtan alukált, ezért ő is lefeküdt. A jó meleg vonaton szétterülve szunyókált a lábamnál. Akkor éreztem először igazán, hogy miért is nem tudok eléggé bízni benne, hiszen folyamatosan bizonyít nekem, én meg mindig csak kételkedem benne... Pedig ő nekem a tökéletes...

A vonatozás után még bő egy órát kellett várnunk a buszcsatlakozásig, így elmentünk az Érsekkertbe, majd teázni egyet.






A buszon hazafelé már nagyon-nagyon álmos volt. Egy kedves hölggyel beszélgettem a terápiás kutyákról, s közben Botond az egyik ismerősünk szeretetében fürdőzött, és gyakorlatilag állva aludt. 18 órára értünk haza, de természetesen Hubával azért még volt ereje szaladni két-három kört, majd bebujt a boxába és azóta ki sem jött onnan. :)
Sokat tanultam ma tőle a bizalomról, és arról hogy nem szabad feltételezések alapján döntéseket hoznom. Ne mondogathatom azt hogy "mi lesz ha", hiszen ő feltétel nélkül hisz bennem, és dolgozik értem nap-mint nap, és ez a minimum amit én is adhatok neki.


2011. november 12., szombat

Báziskommunikáció

Akik ismernek minket jól tudják, hogy az engedelmes láb mellett haladás része nem az erősségünk... nem tudom miért, vagyis most már sejtem.. Egyszerűen nem jó módszert választottam. Már Hubánál is megküzdöttem ezzel a problémával. Aztán megismerkedtem a báziskommunikációval. Valójában már többször is hallottam erről apróbb szösszeneteket, de nem teljesen állt össze a fejemben a lényege. Aztán az utóbbi hetekben elkezdett letisztulni a kép, amelyet nagyban köszönhetek Mányik Richárdnak is (Ezúton is köszönet érte!)

Eleinte nem nagyon értette Botond, hogy mit is akarok... minden póráz megfeszülésnél, amikor megpróbált előttem menni, irányt váltottam. Ő meg nem nagyon tudta mit is tegyen, de mivel a jutalomfalat-tartó nálam volt sejtette, hogy figyelnie kell engem. Eleinte a lábam mellett sétált, majd néha-néha hátam mögé lépett. Én meg jutalmaztam őt, hiszen a póráz nem feszült meg egyszer sem. Nagyon hamar rájött, hogy mi a feladat, meg is lepődtem, hogy akkor most ilyenkor mi van?! Persze ezt a nagy figyelmet és összpontosítást nyilvánvalóan az otthoni nyugodt légkör tette lehetővé (ugyanis az első két alkalommal, a lakásban gyakoroltunk). A gyors helyzetfelismerést pedig minden bizonnyal a klikkeres formálásnak köszönhetem. Mindenesetre meglepően gyorsan tudta mit kell tennie, így a harmadik alkalommal kimentünk a házunk mögötti kis parkolóba, és a közeli aprócska parkba. Azt hiszem ez hirtelenjében túl nagy falat volt neki, mert úgy tett, mintha életében nem hallott volna olyanról, hogy arra kellene mennie amerre én megyek, netalán még néha rám is nézhetne közben. Aztán az első véletlen "elkapott" helyes műveleténél gyorsan, és kiadósan jutalmaztam. Na ebben a pillanatban billentünk át a "Ja értem!" fázisba, és szinte ott folytattuk, ahol előzőnap otthon abbahagytuk.

A negyedik, ötödik alkalommal már tudatosan mentünk le a közeli nagy parkolóba. Viszonylag gyakran járnak arra emberek keresztül a parkolón, de túl sok kocsi nem parkol benne, közel van a zajos főúthoz, de még is biztonságos, és az úttól távolabb eső felén egy kisebb (de pont megfelelő méretű) zöld terület helyezkedik el. Így talán ez egyik legalkalmasabb hely az ilyen jellegű gyakorlatokhoz.
Érkezésünkkor már ott várt ránk Luca és Bia, hogy ők is gyakoroljanak velünk. Mivel Luca és Boti is a "lökött vizsla" kategóriát súrolják ha egymással kerülnek össze, így rögvest egy kis fegyelmezővel kezdtük... végül is a hám ott van rajtuk, és hagy szokják meg, hogy ez bizony munkát jelent... ilyenkor nem lehet csak úgy idétlenkedni. Szóval találkozás "idegen emberrel és kutyával" vizsgafeladat, bár éppen idegennek nem voltunk mondhatók... Ennek örömére igen csak erős fegyelmezést kellett alkalmazni, de a második letiltás meghozta a sikert. Aztán mielőtt nyugtáztam volna sikerünket, jött Boti hümmögése...  Na akkor kutya kizár, távolabb helyben maradás, amíg én "ismerkedem az idegenekkel". Miután csönd lett, és figyelni kezdett rám, visszaléptem hozzá, és újra odamentünk a pároshoz. Ekkor hirtelen emlékeztek a szituáció pontos megoldására és csak pislogtak a barna vizslaszemeikkel ránk. A gyors összeszagolás és vizit (mindenkinek meg van-e mindene) után megbeszéltük Biával mi is lesz a feladat. Addig, amíg az egyik kutya-gazda páros bázisozik, addig a másik páros a helyben maradást gyakorolja ültetésben, fektetésben. Eleinte gyakori megerősítéssel, majd csak annyival amennyi a sikeres feladat elvégzéséhez szükséges.

Mint írtam is, nekünk ez már a "sokadik" gyakorlás volt, de Biáék még csak ekkor ismerkedtek a dologgal.
Így mi kezdtük, hogy jó példát mutassunk, és Botika nagyon szépen dolgozott. Meg is lepett vele, és irtó büszke voltam rá, végül is ezt még mi sem gyakoroltuk agyonra.

Az ötödik alkalomra már mind a két vizsla tudta mi a feladat. (Szuper jó a memóriájuk, főleg ha kajáról van szó :))
Luca is hihetetlenül szépen dolgozott, le sem vette Biáról (na meg a jutiról) a szemét. :)

Bia és Luca bázisozás közben




Botond és én az ötödik gyakorláson





2011. november 7., hétfő

Kontoll alatt... vizsga előtt 4 héttel

Botond egy NAGYON aktív kutyus... szereti a nyüzsgést és nem szeret unatkozni. Kicsit munkamániás, ami úgy nyilvánul meg, hogy például ha tartunk egy pihenőnapot, akkor rá egy napra már minden rezzenésemet lesi. Hátha szeretnék neki adni valami feladatot. Mindezt nem tolakodóan hajtja vére, csak úgy finoman. Követ mindenhova, szépen ücsörög előttem vagy mellettem. Odahozza a papucsomat, és leteszi elém. Ha valami leesik, pl.: papír zsebkendő, rögtön ott terem és feladja. Ebédnél lefekszik a lábamhoz... nem kunyerál, csak velem akar lenni. Élvezem ezt a hatalmas figyelmet... és ilyenkor mindig az jár a fejembe, hogy milyen jó volna, ha ilyen lenne akkor is amikor nagyobb "tömeg" vesz minket körül. Ugyanis amint többen vagyunk, és  mondjuk Hubán kívül még jó pár kutya is van, elszabadul a pokol. Na jó, talán ennyire nem rossz a helyzet, de tény, hogy olyankor nehezebb kontrollálni. Figyeli a többi kutyát, ki mit csinál, és ha netán valamelyik apportozik, na akkor...
Akkor neki rögvest ott kell teremni, és lehetőleg lenyúlni az apporttárgyat... Ha meg fegyelmezés gyanánt valahova leültetem, vagy lefektetem, hogy ezzel egy kicsit kizárjam, kivonjam őt a "tömeg" bűvöletéből, akkor jön a sípolás... Meg a folyamatos próbálkozás.
Hátha most, vagy most, vagy most... elmehet vissza bandázni...
Na most ezzel a dologgal egy kicsit tanácstalan vagyok. Folyamatosan a türelemre tanítom. Az etetésnél, ajtón kilépésnél, séta előtt, játék előtt, mindig a türelem és a figyelem a kulcs. Viszont a fent említett esetben mintha minden kitörlődne a kis buksijából! Nem figyel eléggé, hogy megértse mi is lenne akkor a feladata... így ilyenkor nem érzem a megfelelő kontrollt.... Persze egy kívül álló egyáltalán nem látja ezt ilyen súlyos esetnek, maximum azt, hogy ez a csupaszív, aktív kutya, annyira, de annyira dolgozna már...
Gondoltam már arra is, hogy ez az egész csak idő kérdése. Elég fiatalka, alig két éves és köztudottan egy átlagos vizsla 2,5-3 éves korában "nyugszik" meg. Ha következetes maradok vele és megérti, hogy ha azt mondom ott marad, akkor ott marad, előbb utóbb benő a feje, és beletörődik a sorsába... Mindenesetre talán megoldást jelenthet a báziskommunikáció és a következetesség...
De már elindult a visszaszámlálás... 4 hét a vizsgáig... és enyhe gyomorgörcs, annak ellenére is, hogy a tegnapi házi vizsgán a Szakemberek elégedettek voltak a munkánkkal, és Jól megfelelt minősítést kaptunk. :)

Terápiás kutya házi vizsgán az egri Autista Alapítványnál. (Botond a jó fiú)