A Nagyút-azás

Botond képzésében hatalmas mérföldkő volt ez a mai nap, legalábbis számomra. Már két hete elterveztük, hogy meglátogatjuk az egyesületünk Krisztáját és az ebelentyűit, találka és közös képzés céljából az egyesületünk többi tagjával.
Sajnos tegnap este kiderült, hogy nem tudunk kocsival menni, így maradt az lehetőségnek, hogy elmegyek egyedül busszal és vonattal, vagy megpróbálkozom Botonddal együtt menni, úgy hogy ő még életében nem utazott tömegközlekedési eszközön. Hónapok óta tervezem, hogy az egyik helyi buszon elviszem szoktatni, de eddig nem volt merszem hozzá. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy magából kikelve, őrjöngve kap sokkot a busz zajától, és teszem tönkre a több hónapos munkánkat. Alig egy hónap múlva vizsga... és pont most próbáljam meg, és vigyem magammal egy több órás útra?! Aztán egyik percről a másikra eldöntöttem: most vagy soha!
Reggel 5 órakor csörgött az órám, és gyors készülődés után, kedvesen ébresztgetni kezdtem Bobót. Nehezen bújt ki a boxból, de hamar rájött, valami lesz. A gyors egészségügyi séta után már indultunk a közeli autóbusz állomásra (még kocsival). Igazán még akkor sem hittem el, hogy ma utazni fogunk, meg is kértem Apafejet (Kedvesemet), hogy ne menjen el, amíg nem látja, hogy felszálltunk a buszra. Ahogy vártuk a buszt éreztem Botin, hogy bizonytalan. Kapkodta a fejét jobbra-balra, néhány engedelmes feladat, és már újra "visszatért" a földi halandók világába. Gyönyörűen figyelt, és pillanatok alatt fellibbentünk a buszra. A jegyvásárlás után beültünk a segítőkutyáknak kijelölt helyre, és már elő is került a tölthető dummy. Szépen evett belőle, nyoma sem volt a stressznek. A busz elindulása sem zaklatta fel, figyelmesen ráncolta a homlokát, de nyugodt marad, szépen ücsörgött, mint egy jó fiú.

A legizgalmasabbnak a buszmegállóban való megállás jelentette, ugyanis ilyenkor szisszent a busz... mielőtt kizökkentette volna ez a hang a nyugalmi állapotából  mindig kapott egy-két jutit, s hamar ráérzett arra, hogy nincs ezzel semmi baj... pont olyan, mint otthon a zaj cd... :D
A buszról leszállva ott vártak minket Éviék, pontosabban Évi és Sonja. Onnan együtt sétáltunk át a vasútállomásra, ahol csatlakozott még hozzánk Gina és Cloe kutyus, hogy a vonatra már így hatan szálljunk fel.  A vonattól nem tartottam annyira, és különösen megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem a zakatolós, régi típusú, hanem a csöndes, sebes vonattal fogunk utazni. Oda is könnyedén felszálltunk, csak az okozott némi bizonytalanságot, amikor elindult és hirtelen több közeli, felénk magasodó oszlop villant el mellettünk. Hagytam, hagy nyugodjon meg magától. Egyszerűen nem reagáltam a félelmére. Amikor láttam, hogy már kezd nyitni a világ felé, elkezdett szimatolni, na akkor megsimogattam, elővettem a tölthető dummyt, amiből evett egy kicsit. Aztán még a kötéljátékot is odaadtam neki, hagy bohóckodjon vele. Füzesabonynál felszállt Anita és Andi is, és így már egy igazi, kis "mondjunk mancsos" különítmény zakatolt Nagyút felé.

Én teljesen meg voltam győződve arról, hogy szép fokozatosan kell a tömegközlekedési eszközhöz szoktatni a kutyát, ezért is akartam rövidebb úton vinni először. Azonban azt az elméletet, hogy akkor lehet leküzdeni a kutya félelmét, ha ő maga nyugszik meg egy helyzetbe (kvázi lefekszik), egy rövid út alatt kizárt elérni. Így utólag visszagondolva megérte elsőre hosszabb útra vinni, hiszen már a buszon is le-le feküdt, de a vonaton igazán nyugodtan lepihent.

Miután végre megérkeztünk Nagyútra, és ittunk a finom gyömbéres ananász teából, neki indultunk kirándulni a határba. Sütöttünk finom parázsban sült burgonyát szalonnával, csacsogtunk és fotóztunk, na meg képeztünk is egy kicsit. Vagyis átvettünk egy-két érzékenyebb területét a vizsgának, és megbeszéltünk néhány fontos dolgot, hogy milyen lépésekben tudjuk még inkább erősíteni a kutyát abban a szituációban. Ezalatt melegedtünk a tűz mellett, és kézről-kézre, kabátból-kabátba adtuk Mangót, a drótos vizsla babánkat, egyesületünk legifjabb tagját.

Mivel hosszú út várt még ránk, 14 órakor elindultunk visszafelé a vonathoz. Ekkor már a kattogó, csörkő, erősen zakatoló vonat jött értünk, és valószínűleg én magam tartottam attól, hogy vajon mi lesz, ha ilyenen kell utaznunk, így Boti is egy kicsit érzékenyebben reagált. Gyönyörűen felszállt a rácsos lépcsőn, az egyáltalán nem okozott neki gondot. Pedig nagyon zúgott a vonat közben és meredek is volt... Aztán szépen leültünk, és jött a remegése Botinak. Nem volt nagyon rossz a helyzet, de kétségtelenül látszott rajta, hogy ez a zaj, az ő kis küszöbe felett van. Behúzta a farkát, és csöndesen ücsörgött, s néha sípolt, hümmögött egyet-egyet... ez olyan vizslás szokás, ha valami nem tetszik, akkor dünnyörögni kezdenek. Ez nem vonítás, vagy sírás... csak méltatlankodó nyunnyogás.
Itt is vártam, nem kezdtem el vigasztalni, egyszerűen nem vettem figyelembe a félelmét. (Persze belül majd megszakadt a szívem, de tudtam, hogy ez az amit most tennem kell.) Nem sok idő kellett, ott is megnyugodott, és mivel már igencsak fáradt volt, és Sonja is jó energiával, nyugodtan alukált, ezért ő is lefeküdt. A jó meleg vonaton szétterülve szunyókált a lábamnál. Akkor éreztem először igazán, hogy miért is nem tudok eléggé bízni benne, hiszen folyamatosan bizonyít nekem, én meg mindig csak kételkedem benne... Pedig ő nekem a tökéletes...

A vonatozás után még bő egy órát kellett várnunk a buszcsatlakozásig, így elmentünk az Érsekkertbe, majd teázni egyet.

A buszon hazafelé már nagyon-nagyon álmos volt. Egy kedves hölggyel beszélgettem a terápiás kutyákról, s közben Botond az egyik ismerősünk szeretetében fürdőzött, és gyakorlatilag állva aludt. 18 órára értünk haza, de természetesen Hubával azért még volt ereje szaladni két-három kört, majd bebujt a boxába és azóta ki sem jött onnan. :)
Sokat tanultam ma tőle a bizalomról, és arról hogy nem szabad feltételezések alapján döntéseket hoznom. Ne mondogathatom azt hogy "mi lesz ha", hiszen ő feltétel nélkül hisz bennem, és dolgozik értem nap-mint nap, és ez a minimum amit én is adhatok neki.