Lezárult egy fejezet!

Elérkezett a Nagy napunk! Botond ma hivatalosan is terápiás kutya lett, én pedig terápiás kutya felvezető!
Tavaly márciusban kezdtük Botond képzését, Kapaló Évi mentorálása alatt.
A vizsgánk teljesen problémamentesen zajlott le, hárman (Kapaló Évi - Sonja, Kozup Sándor -Luca, Én - Botond) vizsgáztunk az Egyesülettől, és egy vizsgázó a Zöld Zebra Egyesülettől.
A vizsgánk helyszínét a munkahelyem biztosította (arlói Befogad-lak Családi napközi), ahol nyolc tündéri napközis gyerkőc vett részt a vizsgafeladatokban. Három kollégám segítette a munkánkat, akik teljesen önkéntes alapon jöttek el ma a vizsgára.
És itt szeretném megragadni a pillanatot, hogy most ne magunkról meséljek, hanem azokról az emberekről, akik nélkül, ez a nap nem jöhetett volna el!

Köszönöm Évi, hogy amikor "felfedeztél" minket minden szellemi támogatást megadtál ahhoz, hogy értékes tagjai lehessünk az Egyesületnek. Mindig is csodálni fogom azt a türelmet és alázatot, azt a gyöngéd figyelmet, és feltétel nélküli szeretetet, amelyet a terápiás munka során tanúsítasz.
Köszönöm, hogy az Egyesület nyitott karokkal fogadott, befogadott minket.... hogy a csapat szerves részévé válhattam.
Köszönöm Pirint Attila kutyakiképzőnek, hogy szaktudásával segítette, és egyengette utunkat, és mindig készséggel állt a rendelkezésünkre.... nagyon sokat tanultam Tőled!
Köszönöm a MEOE Ózdi Szervezetének, hogy képzési területet biztosított számunkra, ahol a közös képzések mellett, agility-, frizbi edzéseket tarthattunk.
Köszönöm a Julius-K9-nek, hogy felszereléseikkel támogatták a két és négylábúakat.
Köszönöm az ózdi Állatijó kisállat felszerelésbolt tulajdonosának, Kovács Krisztiánnak, hogy a legmerészebb kívánságainkat is megvalósított, beszerezte, megrendelte, leszállíttatta... :D egyszóval, hogy mindenben támogatott minket!
Köszönöm a Munkahelyemnek, Kollégáimnak, hogy örömmel fogadták a kutyás terápiát, mint módszert. Szabadidejükben eljöttek a vizsgánkra, hogy ott segítsenek ahol csak tudnak... Nélkületek nagyon nehéz lett volna!
Külön köszönet Ágnes Nővérnek, aki első perctől támogatta, hogy kutyák bevonásával történő fejlesztő foglalkozásokat tartsunk, és ehhez minden segítséget megadott, amit egy vezető megadhat.
Köszönöm a Napközis gyerekeknek, hogy olyan nagy szeretettel vették körül Botondot, a sok kacagást, a sok felejthetetlen élmény, ami által mind egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz! 
És talán aki az elmúlt 10 hónap árnyoldalát is megtapasztalta:
Hálásan köszönöm, az én Kedvesemnek, hogy elviselte, tűrte ezt a sokszínű, hullámzó időszakot, és mindenben támogatott minket.

Mennyi ember... egy közös cél... Hit abban, hogy egy négylábú gyógyíthat, hogy szükség van rá...
Mennyi ember...

KÖSZÖNÖM!

Drága Kiskutyám!

Sorszerű volt, hogy egymásra találtunk? Magamhoz vonzottalak, mint egy mágnes? Meglehet... De egyet tudok, most nagyon jó... Köszönöm, hogy vagy nekem!

BOLDOG KARÁCSONYT!

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÁLDOTT, BÉKESSÉGBEN GAZDAG, SZERETETTELJES KARÁCSONYT KÍVÁNUNK!

A Temperamentum vizsga

Korán indult a napunk, és a pénteki, tavaszias napsütésnek szombat reggelre nyoma sem volt... Szakadó esőben indultunk Egerbe. Egy kis kitérőt tettünk, mielőtt a vizsgahelyszínre értünk volna, ugyanis be kellett még mennünk az egyik gyakorló helyünkre, az Autista Alapítványhoz a kerekesszékért és a mankóért, amik vizsga kellékek voltak.
A vizsgának a RÉV  biztosított helyszínt, így az Alapítvány után rögtön indultunk is oda. A vizsgabizottság késett egy kicsit, de miután megérkeztek nagyos szervezetten el indult a vizsga. Megvolt ki, ki után következik. Minden páros egyenként végig csinálta a vizsgát. Nyolc kutya-gazda páros volt, ebből öten vizsgáztunk az egyesületünkből, ketten a NEO Segítőkutya Egyesülettől, és egy páros a Zöld Zebra Egyesülettől.

Harmadikként került ránk a sor. Botond egész reggel gyönyörűen figyelt rám, minden rezzenésemet követte. Tetszett, ahogy rám volt hangolódva, és azt is éreztem, hogy ez nagyon jó lesz így. (Azt hiszem jó ötlet volt megfogadnom Pirint Attila kiképző tanácsát, hogy a vizsga előtti napon pihentessem Botondot, mert akkor sokkal szívesebben fog dolgozni.)
Az előző napokban sokat görcsöltem a vizsga miatt... fájt a hasam, alig ettem... Az államvizsga nem viselt meg ennyire, de tudtam, hogy ennek nem erről kell szólnia! Ezt szeretnünk kell, élvezni a vizsga minden percét! Hiszen ez csak nekem nagy megmérettetés, neki ez csak játék... Legalábbis én így szerettem volna. Hála a kedves vizsgabizottságnak, akik vidámságukkal folyamatosan oldották a hangulatot, mire az első feladathoz kerültem, már csak Bobóra figyeltem, vagyis ránk. Az eső esett, de ez egyáltalán nem zavarta őt. Egyedül a fekszikre nyomott néhány fekvőtámaszt a csupaszhasú, nem esett jól neki a vízbe feküdni, de végül szépen lefeküdt. A helyben maradása volt a nap fény pontja. Egy kedves cicó éppen úgy döntött, hogy megzavarja Botondot és átlibben a mellettünk lévő kerten. Persze Botika észre vette, és szúrós tekintettel nézte végig, ahogy elsétál a cica, de természetesen nem mozdult meg, rám nézett, és szépen végig ülte az egy percet.
Minden idegennel nagyon kedves volt, nagyon örült az embereknek. Az apportot nagyon szerette, az élelem megtagadása is nagyon jól sikerült. Az "állásinterjú" alatt, a "véletlenül" elé eső szalámis szendvicsre rá se mozdult, nekem pedig még csak felé sem kellett néznem. :D
A fenyegető megközelítős feladatnál majd kiugrott a bőréből örömében. A vizsgabizottság azt mondta, hogy még sosem láttak kutyát így reagálni, ennyire örülni.
Mind a 12 vizsga feladatunk jól megfelelt lett, így a vizsgánkra összesítve is Jól megfelelt minősítést kaptunk.
Így most már hivatalosan is alkalmasak vagyunk erre a munkára. Hihetetlen boldogság ez nekem, hiszen nagyon nagy munka van ebben. És lesz is még, hiszen ez nem egy állapot, és nem is marad az... ez egy végeláthatatlan folyamat, amiben folyamatosan kell tanulni és fejlődni. Ami a legszebbé teszi ezt, hogy mind a ketten szeretjük csinálni, ő is, és én is nagyon élvezem, és talán ez a legfontosabb!

Itt vannak az Ünnepek, hamarosan Karácsony. Viszont nekünk még tartogat egy kis munkát a 2011-es év! A két ünnep között jön a terápiás vizsga második fordulója, ami már egy konkrét terápiás foglalkozás formájában valósul meg.

Nehéz megfogalmazni mit érzek... 2010 májusában jött egy kis vizsla az életembe. Szó szerint az utcáról, egy röpke óra alatt dőlt el, hogy lesz még egy kutyám, még egy vizsla... Már annak is örültem volna, hogy ha sikerül egy jól szocializált ebet faragni belőle, de ezt akkor nem hittem volna!
Szép évet tudhatunk magunk mögött, és még nem ért véget!

Hideg ellen gyapjú kabát

Itt a tél, és a fiúk fáznak... ráadásul a vizsga első fordulóján kinti feladatok is vannak, ahol a legjobban az engedelmes résznél fázik Boti. Bízom benne, hogy a gyapjú kabátka legalább annál a feladatnál rajta lehet majd! :D

 Fiúk kabátban (Még hiányoznak a zöld betétek, hogy igazán vadász kabátos legyen! :))

Huba

VISSZASZÁMLÁLÁS - 6 nappal a vizsga előtt

Beindult a visszaszámláló órám... hat nappal vagyunk a vizsga előtt, és be kell vallanom ez ma különösen nagy stresszt okozott. Nem is tudom.. talán ma szembesültem azzal, hogy már egy hetem sincs és itt a vizsga.

Sokszor írtam már, hogy Botika nagyon érzékeny... és bizony ez azt jelenti, hogy olyan nekem, mint egy ragyogóan tiszta tükör. Amit érzek, ami bennem van, azt tökéletesen visszaadja. Sőt! Azt hiszem fel is nagyítja! Kimentünk ma gyakorolni, Apafej és Huba is velünk tartott. Botond nem volt olyan rossz, de magasan az én elvárásaim alatt teljesített. Elvonta a figyelmét Huba és Apafej apportozása, (mondjuk 10 méterre játszottak tőlünk, de azért mindent megcsinált Bobó, csak nem úgy figyelt rám, ahogy elvártam...) A járó kelőket is figyelgette... Összességében pont olyan volt mint én. Én sem tudtam eléggé rá hangolódni. :( Ilyenkor szoktam azt gondolni: Jobb lett volna el se kezdeni a gyakorlást... de akkor meg amiatt lenne bűntudatom! :D Ami jó hír, hogy pulcsiban nem fázik már Boti, és gyönyörűen lefekszik.

A nap jelszava: TÜRELEM

Kutyás Mikulás a BEFI-ben, és orvosi vizsgálatok

Tegnap Botond és én osztottuk a munkahelyemen a szaloncukrot. A gyerekek imádták Bobót a Mikulás sapiban, és a kollégák is megjegyezték, hogy hihetetlen mennyit tűr ez a kutya. Botond meg boldogan ugrabugrált a pulcsiból eszkábált puttonnyal a szájában! Persze az óránk nem maradhatott el, pontosabban a múlthét pénteki elmaradt óránkat pótoltuk be. A játékos feladatokon kívül elolvastuk a Botodon kedvenc labdájáról szóló mesét, körbe, párnákon ülve, úgy hogy közben Botond középen feküdt.

Az óra után kimentünk egy kis pihire, és ekkor Botond jelzett, hogy neki most nagy dolga van. Már jó két hónapja kérésre intézi el nagy és kicsi dolgát is, elég csak kimondani, hogy "pisikaki", és már indul is. Már azt is tudja, hogy ugyan összeszedem a végterméket, de ennek ellenére a nagy dolognál mindig elvonulunk a kert egy kihalt sarkába, ahová sosem megy senki. Itt ért a meglepi, bizony egy kis hasmenés. Megijedtem... ugyanis pont másnap (azaz ma) vittük volna állatorvoshoz  a második körhöz szükséges vizsgálatok miatt, és bizony így abszolút tehetetlennek éreztem magam. Gyorsan hívtam Apafejet, hgy munka után jöjjön egyenesen, így nem maradhat velem Bobó... Közben járt az agyam, mi történhetett?! A kedve jó, az étvágya is, vidám... iszik... Persze 5 perc sem kellett hozzá, hogy a fejemhez csapjak! A reggeliére tettem egy kis lazacolajat, amiről teljesen elfelejtettem, hogy régebben is meghajtotta. Hubának semmi baja tőle, de Botond valahogy érzékenyebb rá. Úgyhogy rögtön tudtam mi a ludas, és azt is hogy semmi egészségügyi gondja. Mára minden rendben is van vele, már megfürdettem, készülünk a dokihoz. Sajnos én nem tudok vele elmenni, mivel dolgoznom kell délután, így Apafej az aki elviszi a vizsgálatokra.
A következő vizsgálatok várnak rá:

• bélsár (széklet) vizsgálat – paraziták jelenléte és bakteriológiai tenyésztéses vizsgálat, különös tekintettel a szalmonellára 
• szőr vizsgálat - külső élősködők, gombás fertőzöttség jelenléte 
• toroktampon – bakterológiai tenyésztés ( Streptococcus, Staphylococcus, MRSA! ) fertőzésre
• diszplázia szűrés

Nagyjából ennyi, meg persze a szokásos féreghajtás, spotonos bolha és kullancs riasztó, na meg a veszettség elleni oltás és  a kombinált is pont most jár le. Szóval még azok is....

Ami viszont jó hír, hogy már meg van az első, sőt a második kör vizsgabizottsága is.  Az első körünk december 17-én lesz, 10 órától, a második december 29-én. Már annyira várom!

Az első körig már csak bő egy hét... Lassan révbe érünk! :)

Kutyás színjátszó

Csütörtökönként én szoktam vezetni az órákat, mint pedagógus, és valamelyik egyesületi társam jön a kutyájával terápiázni. Tegnap azonban nem így jött ki a lépés. Már napok óta tudtam, hogy ezen a héten csütörtökön nem fognak tudni jönni, de az órát ugye nem lehet elhagyni, mert egy alkalom kiesése, nagyon sokat jelent a gyerekeknek. Ráadásul ez a nap a hét fénypontja, szóval be kellett vetni a "kényszermegoldást".  Én voltam a pedagógus és a felvezető is egy személyben. Ráadásul egyedül voltam az épületben, és bizony szerénység nélkül mondhatom, hogy jelesre vizsgáztunk!
Tökéletesen viselkedett Bobó, gyönyörűen maradt a helyén, hiába hívogatták a gyerekek, amíg én a papír ügyeket intéztem el. A gyors adminisztráció után jött a foglalkozás.  Anyanyelvi és matematikai alapképesség
fejlesztő óránk volt. Amíg a gyerekeknek magyaráztam a feladatot, Botond szépen ült mellettem. Talán az egyetlen bajom, hogy hajlamos önállósítani magát, hogy interakcióba léphessen a gyerekekkel. Ez úgy jelentkezik, hogy feladat közben fogja magát és egy-két puszit oszt, vagy épp simit kunyerál. Ez jópofának és kedvesnek tűnik, de azért nagy figyelmet igényel, hogy kordában tartsam túlcsurduló gyerekszeretetét. Azt hiszem ezen kell faragni az elkövetkező egy hónapban.
Aztán jött a nap fénypontja. Legalábbis számomra. És persze az aggodalmam... A kutyás órát, egy nem kutyás óra követett, amivel a legnagyobb gond az volt, hogy a kutya az ott volt. Persze vittem a boxot, és gondoltam, szépen bezárom bele Bobót, ő alszik, mi drámázunk. Ez azért álomszerű elképzelés volt, mert ugyan két hete a boxban alszik, de még sosem zártam bele. A 18 fős gyereksereg megérkezett, Bobó meg mindenkinek örült. A gyerekek közül már nem mindenki örült Bobónak, de ez várható is volt.  Voltak olyan tanulók, akik már ismerték őt, voltak akik meglepődtek, de ennek ellenére a boxba zárás meghiúsult. (Csak is miattam, mert nem gondoltam hogy helyes lenne egy gyönyörűen végig dolgozott óra után szeparációval büntetni a kutyát...) Így pórázra tettem Botondot, így az a gyerek aki szeretett volna vele megismerkedni, az kérhetett tőle valamit. Egy újabb különleges képesség bontakozott ki a szemem láttára. Botond nagyon szereti a gyerekeket, ez sosem volt kérdéses... De ezen fölül tiszteli is őket. Jutalmazás nélkül is bármit megtesz nekik, bár ez még mindig nem egy nagy dolog. Ami lenyűgözött, az az volt, amikor az egyik kislány nem merte neki odaadni a jutalomfalatot, és oda dobta elé. Botond nem nyúlt a falathoz, viszont felvette a kislánnyal a szemkontaktust. Türelmesen nézte, várta az utasítást. Erre még két gyerek dobott neki falatot, és ő rezzenéstelenül ült. Nem nézett rám, nem várt tőlem megoldást, engedélyt, a gyerekeket figyelte. Mindezt türelemmel, fegyelmezetten. Erre a kislány óvatosan odanyúlt a falatért, ami a kutya két mellső lába között volt, Botond végig követte a kislány mozdulatát, higgadtan, fegyelmezetten. Rám nézett a kislány, odaléptem kinyitottam a gyerek tenyerét és közösen odaadtuk a kutyának a falatot. Soha, de soha nem vette el Botond senki kezéből a falatot olyan finomsággal és gyengédséggel, mint a kislány kezéből. A kislány csak mosolygott örömében, és utána még több jutit is adott a tenyeréből. Az ismerkedés után, Bobó önszántából elvonult a boxba, befeküdt és végig aludta bent a próbánkat.
Büszke voltam rá... Mindig tud kellemes meglepetéseket okozni. A gyerekek nagyon élvezték, hogy egy kutyus is ott van. A olvasópróba különösen csendesen zajlott, nem csak egymásra figyeltek jobban, de arra is, hogy Botondot fel ne ébresszék! :)

(Fotó sajnos nem készült, de az hiszem érthetőek az okok, hogy miért... :) )

Folyamatban

Furcsa dologra kellett megint rájönnöm, és persze ebben is Botond segített nekem.
Voltunk ma a BEFI-ben  gyakorolni. Volt minden: zajongó gyerektömeg kis helyen, leeső szék az asztalról, kutyától sikító gyerek... de mindent jól tűrt Boti. Csak tette a dolgát, feladta a kulcscsomót, hozta a kosarát, pacsit osztott, lefeküdt a tömeg közepén és várt... Büszke voltam rá. Nem hittem volna soha, hogy az az őrült, a Micimackóból leginkább Tigrisre emlékeztető kutyus olyan békésen fog feküdni két feladat között, még a gyerekek dolgoznak. Az állat-asszisztált angol nyelvi fejlesztő foglalkozást az anyanyelvi és matematikai képesség fejlesztő foglalkozás követte, alig 15 perces pihenő volt a két óra között. Az első foglalkozáson 6 gyerek volt, a másodikon 4. Nem is tudom miért, de meg voltam győződve arról, hogy a mondókás feladatot, amikor körbe ülik a gyerekek és megcsipkedik, megcsiklandozzák, akkor azt nem fogja szeretni. Ezzel szemben IMÁDTA. Beletette a legközelebb ülő kislány ölébe a fejét és élvezte azt, hogy most minden kicsi kezecske őt szereti.
Hihetetlen... hiszen én szoktam mondani, hogy a "kutyázás" nem egy állapot, hanem egy folyamat, ami mint egy plazma, folyamatosan változik, és körbevesz, átölel, formál. Botond is ilyen... szaladgálhatnak a gyerekek körülötte, már nem zavartatja magát. Fekszik békésen. Bár még mindig nem szereti, ha ül és hirtelen mögé lépnek, úgy hogy ő azt látja. Néhányszor megtaposták a farkát, és ezért egy kicsit elővigyázatosabb lett, egyszerűen feláll. Igazából nem érzékeny a farkára, lehet húzgálni, csóváltatni kézzel, csak ettől a megtaposástól tart. Ha számot kellene vetni arról, milyen volt amikor október elején elmentünk látogatóba a BEFI-be, és milyen most, akkor igazán jól láthatóvá válna a különbség. Szóval folyamatban van... nem pedig egy állapotban... és ezt nap mit nap tudatosítani kell magamban. :D

Enyhe célzás

Ma lesz Szonja első "igazi" órája nálunk, a BEFI-ben. Anyanyelvi és matematikai fejlesztésben asszisztál. Már épp készítem elő a fölcímkézett labdákat, a "dugós apportokat", amikor is Botond besózva mászkál fől és alá a lakásban. Már épp kezdtem volna bosszankodni, hogy nem rég jöttünk föl, amikor Bobó leült kint az előszobafal mellé, ahol a kék hámja van. Kikukucskáltam és ő pont ezt a pillanatot várta. Megbökte az orrával a "munkaruháját", enyhe célzással, hogy már indulhatunk is a gyerekekhez. :D Abban a pillanatban elszállt minden dühöm...

A Nagyút-azás

Botond képzésében hatalmas mérföldkő volt ez a mai nap, legalábbis számomra. Már két hete elterveztük, hogy meglátogatjuk az egyesületünk Krisztáját és az ebelentyűit, találka és közös képzés céljából az egyesületünk többi tagjával.
Sajnos tegnap este kiderült, hogy nem tudunk kocsival menni, így maradt az lehetőségnek, hogy elmegyek egyedül busszal és vonattal, vagy megpróbálkozom Botonddal együtt menni, úgy hogy ő még életében nem utazott tömegközlekedési eszközön. Hónapok óta tervezem, hogy az egyik helyi buszon elviszem szoktatni, de eddig nem volt merszem hozzá. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy magából kikelve, őrjöngve kap sokkot a busz zajától, és teszem tönkre a több hónapos munkánkat. Alig egy hónap múlva vizsga... és pont most próbáljam meg, és vigyem magammal egy több órás útra?! Aztán egyik percről a másikra eldöntöttem: most vagy soha!
Reggel 5 órakor csörgött az órám, és gyors készülődés után, kedvesen ébresztgetni kezdtem Bobót. Nehezen bújt ki a boxból, de hamar rájött, valami lesz. A gyors egészségügyi séta után már indultunk a közeli autóbusz állomásra (még kocsival). Igazán még akkor sem hittem el, hogy ma utazni fogunk, meg is kértem Apafejet (Kedvesemet), hogy ne menjen el, amíg nem látja, hogy felszálltunk a buszra. Ahogy vártuk a buszt éreztem Botin, hogy bizonytalan. Kapkodta a fejét jobbra-balra, néhány engedelmes feladat, és már újra "visszatért" a földi halandók világába. Gyönyörűen figyelt, és pillanatok alatt fellibbentünk a buszra. A jegyvásárlás után beültünk a segítőkutyáknak kijelölt helyre, és már elő is került a tölthető dummy. Szépen evett belőle, nyoma sem volt a stressznek. A busz elindulása sem zaklatta fel, figyelmesen ráncolta a homlokát, de nyugodt marad, szépen ücsörgött, mint egy jó fiú.

A legizgalmasabbnak a buszmegállóban való megállás jelentette, ugyanis ilyenkor szisszent a busz... mielőtt kizökkentette volna ez a hang a nyugalmi állapotából  mindig kapott egy-két jutit, s hamar ráérzett arra, hogy nincs ezzel semmi baj... pont olyan, mint otthon a zaj cd... :D
A buszról leszállva ott vártak minket Éviék, pontosabban Évi és Sonja. Onnan együtt sétáltunk át a vasútállomásra, ahol csatlakozott még hozzánk Gina és Cloe kutyus, hogy a vonatra már így hatan szálljunk fel.  A vonattól nem tartottam annyira, és különösen megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem a zakatolós, régi típusú, hanem a csöndes, sebes vonattal fogunk utazni. Oda is könnyedén felszálltunk, csak az okozott némi bizonytalanságot, amikor elindult és hirtelen több közeli, felénk magasodó oszlop villant el mellettünk. Hagytam, hagy nyugodjon meg magától. Egyszerűen nem reagáltam a félelmére. Amikor láttam, hogy már kezd nyitni a világ felé, elkezdett szimatolni, na akkor megsimogattam, elővettem a tölthető dummyt, amiből evett egy kicsit. Aztán még a kötéljátékot is odaadtam neki, hagy bohóckodjon vele. Füzesabonynál felszállt Anita és Andi is, és így már egy igazi, kis "mondjunk mancsos" különítmény zakatolt Nagyút felé.

Én teljesen meg voltam győződve arról, hogy szép fokozatosan kell a tömegközlekedési eszközhöz szoktatni a kutyát, ezért is akartam rövidebb úton vinni először. Azonban azt az elméletet, hogy akkor lehet leküzdeni a kutya félelmét, ha ő maga nyugszik meg egy helyzetbe (kvázi lefekszik), egy rövid út alatt kizárt elérni. Így utólag visszagondolva megérte elsőre hosszabb útra vinni, hiszen már a buszon is le-le feküdt, de a vonaton igazán nyugodtan lepihent.

Miután végre megérkeztünk Nagyútra, és ittunk a finom gyömbéres ananász teából, neki indultunk kirándulni a határba. Sütöttünk finom parázsban sült burgonyát szalonnával, csacsogtunk és fotóztunk, na meg képeztünk is egy kicsit. Vagyis átvettünk egy-két érzékenyebb területét a vizsgának, és megbeszéltünk néhány fontos dolgot, hogy milyen lépésekben tudjuk még inkább erősíteni a kutyát abban a szituációban. Ezalatt melegedtünk a tűz mellett, és kézről-kézre, kabátból-kabátba adtuk Mangót, a drótos vizsla babánkat, egyesületünk legifjabb tagját.

Mivel hosszú út várt még ránk, 14 órakor elindultunk visszafelé a vonathoz. Ekkor már a kattogó, csörkő, erősen zakatoló vonat jött értünk, és valószínűleg én magam tartottam attól, hogy vajon mi lesz, ha ilyenen kell utaznunk, így Boti is egy kicsit érzékenyebben reagált. Gyönyörűen felszállt a rácsos lépcsőn, az egyáltalán nem okozott neki gondot. Pedig nagyon zúgott a vonat közben és meredek is volt... Aztán szépen leültünk, és jött a remegése Botinak. Nem volt nagyon rossz a helyzet, de kétségtelenül látszott rajta, hogy ez a zaj, az ő kis küszöbe felett van. Behúzta a farkát, és csöndesen ücsörgött, s néha sípolt, hümmögött egyet-egyet... ez olyan vizslás szokás, ha valami nem tetszik, akkor dünnyörögni kezdenek. Ez nem vonítás, vagy sírás... csak méltatlankodó nyunnyogás.
Itt is vártam, nem kezdtem el vigasztalni, egyszerűen nem vettem figyelembe a félelmét. (Persze belül majd megszakadt a szívem, de tudtam, hogy ez az amit most tennem kell.) Nem sok idő kellett, ott is megnyugodott, és mivel már igencsak fáradt volt, és Sonja is jó energiával, nyugodtan alukált, ezért ő is lefeküdt. A jó meleg vonaton szétterülve szunyókált a lábamnál. Akkor éreztem először igazán, hogy miért is nem tudok eléggé bízni benne, hiszen folyamatosan bizonyít nekem, én meg mindig csak kételkedem benne... Pedig ő nekem a tökéletes...

A vonatozás után még bő egy órát kellett várnunk a buszcsatlakozásig, így elmentünk az Érsekkertbe, majd teázni egyet.

A buszon hazafelé már nagyon-nagyon álmos volt. Egy kedves hölggyel beszélgettem a terápiás kutyákról, s közben Botond az egyik ismerősünk szeretetében fürdőzött, és gyakorlatilag állva aludt. 18 órára értünk haza, de természetesen Hubával azért még volt ereje szaladni két-három kört, majd bebujt a boxába és azóta ki sem jött onnan. :)
Sokat tanultam ma tőle a bizalomról, és arról hogy nem szabad feltételezések alapján döntéseket hoznom. Ne mondogathatom azt hogy "mi lesz ha", hiszen ő feltétel nélkül hisz bennem, és dolgozik értem nap-mint nap, és ez a minimum amit én is adhatok neki.

Báziskommunikáció

Akik ismernek minket jól tudják, hogy az engedelmes láb mellett haladás része nem az erősségünk... nem tudom miért, vagyis most már sejtem.. Egyszerűen nem jó módszert választottam. Már Hubánál is megküzdöttem ezzel a problémával. Aztán megismerkedtem a báziskommunikációval. Valójában már többször is hallottam erről apróbb szösszeneteket, de nem teljesen állt össze a fejemben a lényege. Aztán az utóbbi hetekben elkezdett letisztulni a kép, amelyet nagyban köszönhetek Mányik Richárdnak is (Ezúton is köszönet érte!)

Eleinte nem nagyon értette Botond, hogy mit is akarok... minden póráz megfeszülésnél, amikor megpróbált előttem menni, irányt váltottam. Ő meg nem nagyon tudta mit is tegyen, de mivel a jutalomfalat-tartó nálam volt sejtette, hogy figyelnie kell engem. Eleinte a lábam mellett sétált, majd néha-néha hátam mögé lépett. Én meg jutalmaztam őt, hiszen a póráz nem feszült meg egyszer sem. Nagyon hamar rájött, hogy mi a feladat, meg is lepődtem, hogy akkor most ilyenkor mi van?! Persze ezt a nagy figyelmet és összpontosítást nyilvánvalóan az otthoni nyugodt légkör tette lehetővé (ugyanis az első két alkalommal, a lakásban gyakoroltunk). A gyors helyzetfelismerést pedig minden bizonnyal a klikkeres formálásnak köszönhetem. Mindenesetre meglepően gyorsan tudta mit kell tennie, így a harmadik alkalommal kimentünk a házunk mögötti kis parkolóba, és a közeli aprócska parkba. Azt hiszem ez hirtelenjében túl nagy falat volt neki, mert úgy tett, mintha életében nem hallott volna olyanról, hogy arra kellene mennie amerre én megyek, netalán még néha rám is nézhetne közben. Aztán az első véletlen "elkapott" helyes műveleténél gyorsan, és kiadósan jutalmaztam. Na ebben a pillanatban billentünk át a "Ja értem!" fázisba, és szinte ott folytattuk, ahol előzőnap otthon abbahagytuk.

A negyedik, ötödik alkalommal már tudatosan mentünk le a közeli nagy parkolóba. Viszonylag gyakran járnak arra emberek keresztül a parkolón, de túl sok kocsi nem parkol benne, közel van a zajos főúthoz, de még is biztonságos, és az úttól távolabb eső felén egy kisebb (de pont megfelelő méretű) zöld terület helyezkedik el. Így talán ez egyik legalkalmasabb hely az ilyen jellegű gyakorlatokhoz.
Érkezésünkkor már ott várt ránk Luca és Bia, hogy ők is gyakoroljanak velünk. Mivel Luca és Boti is a "lökött vizsla" kategóriát súrolják ha egymással kerülnek össze, így rögvest egy kis fegyelmezővel kezdtük... végül is a hám ott van rajtuk, és hagy szokják meg, hogy ez bizony munkát jelent... ilyenkor nem lehet csak úgy idétlenkedni. Szóval találkozás "idegen emberrel és kutyával" vizsgafeladat, bár éppen idegennek nem voltunk mondhatók... Ennek örömére igen csak erős fegyelmezést kellett alkalmazni, de a második letiltás meghozta a sikert. Aztán mielőtt nyugtáztam volna sikerünket, jött Boti hümmögése...  Na akkor kutya kizár, távolabb helyben maradás, amíg én "ismerkedem az idegenekkel". Miután csönd lett, és figyelni kezdett rám, visszaléptem hozzá, és újra odamentünk a pároshoz. Ekkor hirtelen emlékeztek a szituáció pontos megoldására és csak pislogtak a barna vizslaszemeikkel ránk. A gyors összeszagolás és vizit (mindenkinek meg van-e mindene) után megbeszéltük Biával mi is lesz a feladat. Addig, amíg az egyik kutya-gazda páros bázisozik, addig a másik páros a helyben maradást gyakorolja ültetésben, fektetésben. Eleinte gyakori megerősítéssel, majd csak annyival amennyi a sikeres feladat elvégzéséhez szükséges.

Mint írtam is, nekünk ez már a "sokadik" gyakorlás volt, de Biáék még csak ekkor ismerkedtek a dologgal.
Így mi kezdtük, hogy jó példát mutassunk, és Botika nagyon szépen dolgozott. Meg is lepett vele, és irtó büszke voltam rá, végül is ezt még mi sem gyakoroltuk agyonra.

Az ötödik alkalomra már mind a két vizsla tudta mi a feladat. (Szuper jó a memóriájuk, főleg ha kajáról van szó :))
Luca is hihetetlenül szépen dolgozott, le sem vette Biáról (na meg a jutiról) a szemét. :)

Bia és Luca bázisozás közben

 

Botond és én az ötödik gyakorláson

Kontoll alatt... vizsga előtt 4 héttel

Botond egy NAGYON aktív kutyus... szereti a nyüzsgést és nem szeret unatkozni. Kicsit munkamániás, ami úgy nyilvánul meg, hogy például ha tartunk egy pihenőnapot, akkor rá egy napra már minden rezzenésemet lesi. Hátha szeretnék neki adni valami feladatot. Mindezt nem tolakodóan hajtja vére, csak úgy finoman. Követ mindenhova, szépen ücsörög előttem vagy mellettem. Odahozza a papucsomat, és leteszi elém. Ha valami leesik, pl.: papír zsebkendő, rögtön ott terem és feladja. Ebédnél lefekszik a lábamhoz... nem kunyerál, csak velem akar lenni. Élvezem ezt a hatalmas figyelmet... és ilyenkor mindig az jár a fejembe, hogy milyen jó volna, ha ilyen lenne akkor is amikor nagyobb "tömeg" vesz minket körül. Ugyanis amint többen vagyunk, és  mondjuk Hubán kívül még jó pár kutya is van, elszabadul a pokol. Na jó, talán ennyire nem rossz a helyzet, de tény, hogy olyankor nehezebb kontrollálni. Figyeli a többi kutyát, ki mit csinál, és ha netán valamelyik apportozik, na akkor...
Akkor neki rögvest ott kell teremni, és lehetőleg lenyúlni az apporttárgyat... Ha meg fegyelmezés gyanánt valahova leültetem, vagy lefektetem, hogy ezzel egy kicsit kizárjam, kivonjam őt a "tömeg" bűvöletéből, akkor jön a sípolás... Meg a folyamatos próbálkozás.
Hátha most, vagy most, vagy most... elmehet vissza bandázni...
Na most ezzel a dologgal egy kicsit tanácstalan vagyok. Folyamatosan a türelemre tanítom. Az etetésnél, ajtón kilépésnél, séta előtt, játék előtt, mindig a türelem és a figyelem a kulcs. Viszont a fent említett esetben mintha minden kitörlődne a kis buksijából! Nem figyel eléggé, hogy megértse mi is lenne akkor a feladata... így ilyenkor nem érzem a megfelelő kontrollt.... Persze egy kívül álló egyáltalán nem látja ezt ilyen súlyos esetnek, maximum azt, hogy ez a csupaszív, aktív kutya, annyira, de annyira dolgozna már...
Gondoltam már arra is, hogy ez az egész csak idő kérdése. Elég fiatalka, alig két éves és köztudottan egy átlagos vizsla 2,5-3 éves korában "nyugszik" meg. Ha következetes maradok vele és megérti, hogy ha azt mondom ott marad, akkor ott marad, előbb utóbb benő a feje, és beletörődik a sorsába... Mindenesetre talán megoldást jelenthet a báziskommunikáció és a következetesség...
De már elindult a visszaszámlálás... 4 hét a vizsgáig... és enyhe gyomorgörcs, annak ellenére is, hogy a tegnapi házi vizsgán a Szakemberek elégedettek voltak a munkánkkal, és Jól megfelelt minősítést kaptunk. :)

Terápiás kutya házi vizsgán az egri Autista Alapítványnál. (Botond a jó fiú)

Zajok és eszközök

Botond érzékeny kutya... De pont az érzékenysége teszi őt szerethetővé, és figyelmessé. Azonban ennek az érzékenységnek meg van a hátránya is. Addig , ameddig dolgozik nem érdekli semmi. Lehet erős zaj, gyerek sikítozás, nincs gond. Olyankor jöhetnek fura eszközök, mint kerekes szék, mankó, vagy gurulós bőrönd... nem zavarja. Azonban vannak olyan zajok, amiket nem igazán szeret. Ilyen a tűzijáték... illetve a lufi durranás. Meg is szereztem a Hangok és zörejek cd -t, és most ezzel tréningezünk, bízva a sikerében. Igazából a feladatok megoldása közben, egyáltalán nem figyel a hangokra, csak akkor ha pihen a helyén... Akkor sem pánikol, csak odajön hozzám, és "belém bújik". Minden esetre szükséges, hogy minél jobban megszokja ezeket a zajokat, mert nem szeretném, hogy később ebből problémánk lenne.

Viszont az eszközöktől nem igen szokott félni... kivéve, ha valami fura hangot ad ki magából. Olyankor  egy pillanatra megilletődig, de a kíváncsiság azért erősebb benne, úgyhogy az esetek többségében oda megy megvizsgálni, mi az a furcsaság. S ha egyáltalán nem szeretne vele megbarátkozni, akkor szorosan a lábam mellé áll, hátha hamarabb megszűnik létezni az a dolog. A múltkor lehetőségünk nyílt megismerkedni a kerekesszékkel. Nagyon jól fogadta, bár ezen nem lepődtem meg. A biciklit is imádja... Persze azért az első alkalommal én ültem a kerekesszékbe, és falatkákkal jutalmaztam ha nem hebrencskedett örömében az új feladattól.

Hamar megértette, hogy semmiben sem különbözik ez a helyzet attól, mintha egy sima széken ülnék. Igaz, hogy ezzel tudok mozogni is, de neki akkor sem szabad túlpörgetnie magát, mert ugye azért nem jár juti.:)

Szeretem feladatok

Botondnak van néhány "nagyon szeretem feladata". Ezek azok a dolgok, amiket akármikor, akárhol és akárkivel hajlandó csinálni. Ilyenek a trükkök, és a tárgyak feladása, hurcolása egyik gyerektől a másikhoz.
Úgy gondolom, hogy ezek lesznek azok, amiket nagyon hatékonyan tudok majd alkalmazni a munkánk során, hiszen ezeket élvezi a legjobban. Így minden fantáziámat kihasználva, folyamatosan ilyen jellegű, fejlesztő hatású, oktatási célú feladatokon töröm a fejem, és a gyakorlások során is ezeket használom a legszívesebben. Hiszen ezek okozzák a legnagyobb örömöt, gyereknek, kutyának, felnőttnek egyaránt!

Érme feladás

És sikerült! Megtanulta!!!
Bár szerintem mindig is tudta... csak én nem próbáltam ki. Minden olyan gyorsan ment, mint ha világéletében ezt csinálta volna! :D
Azt hiszem eddig csak azért nem próbáltam ki, mert attól tartottam, hogy lenyeli... utólag visszagondolva, ugyan miért tenné?!

Városi képzés

Mai reggel, ha nem is indult túl korán, de kétségtelenül az aktív reggelek közé volt sorolható... Reggel nehezen keltünk ki az ágyból, bár azt hiszem a legényeknek volt a "legmegterhelőbb"... Persze miután kiderült, hogy elmegyünk egy nagyot sétálni Lucával és Biával, nagyon felpörögtek, és eszeveszett kergetőzésbe kezdtek a közeli kis zöld területen.
A Csillagvizsgáló felé indultunk, mostanában mindig arra sétálunk... mivel közel van és zöld, tele vad szaggal, ahol levezethetik ösztöneiket. A sok vadszimat ellenére most mindössze egy fácánt sikerült meglelnie Lucának, a múltkori 10 darabhoz képest a fél fogunkra sem lett volna elég... Persze nem bántottuk, tova szált, mi meg folytattuk utunkat!
Miután hazaértünk és elbúcsúztunk Lucuséktól, megetettem a fiúkat. Gyorsan letudták a reggelit, morzsa nélkül eltűnt a utolsó szem táp is. Ez azért nem meglepő, mert Botondnak mindegy mennyit adok, mindent elpusztít, viszont Huba csak a hosszú séták és kirándulások után tud igazán jóízűen enni.
Gyors rendrakás követte a táplálkozást, majd elindultunk Botonddal egy kis "városi szocializációra".
Ennek az a lényege, hogy minél több zajjal, hanggal, tömeggel, emberrel megismerkedjen. Képes legyen ilyen körülmények között is szépen dolgozni, figyeljen rám, a kontrollom alatt maradjon. Szerencsénkre gyönyörűen parkosították Ózd városközpontját, sok-sok padot helyeztek ki, szép, rendezett lett. Így sokkal nagyobb kedvel megyek ki oda képezni. Ilyenkor egyáltalán nem érdekel mit gondolnak mások rólam. Eleinte attól tartottam, hogy azt hiszik majd az emberek, hogy nagyképűsködünk, vagy hogy kiröhögnek majd azért amiért folyamatosan kommunikálok Botonddal. De ez erről szól, és azért mert felénk ritka ilyet látni, nekünk még erre szükségünk van, szóval döntött a józan ész... és nem érdekel ki mit gondol. Persze vegyes az emberek reakciója:
Van aki: Úristen kutya! Megharap.. és húzódozik tőlünk. Meg vannak olyanok akik csodálnak minket... vannak akik tudomást sem vesznek arról, hogy ott vagyunk! De sajnos a "Minek csinálja ezt?" Ez csak egy kutya... milyen bolond" Megjegyzéseket is kaptunk már! De sajnos a tudatlanság nem ritka betegség... itt ahol meg mi élünk különösen gyakori, és járványszerű...
De ennek ellenére nagyon büszke vagyok Botondra! Szépen sétált láb mellett és amikor megálltam még csak utasítanom sem kellett azonnal leült. Akárhányszor "leejtettem" a kulcsomat készségesen feladta nekem a kezembe, persze nem voltam hálátlan, kapott érte jutalomfalatot. Egy viszonylag forgalmas helyen leültettem és helyben maradást kértem tőle. Két ember sétált el mellette méghozzá az "Úristen, Kutya! Megharap..." kategóriából, de Botond még csak figyelembe sem vette őket, engem figyelt, holott vagy öt méterre álltam tőle... még a hölgyemény rikácsolása sem zökkentette ki a feladatból!
Miután hazaértünk Botonddal a "városi szocializációról" gyorsan levittem Hubát is egy félórára... most meg pihennek... :D És hol van még a nap vége?! :D

"A behozás - átadás csiszolása"

Egyszóval apport... minden mennyiségben!
Apport kulccsal, kosárral, labdával, dummyval, tölthető dummyval, kötéllel, pórázzal... és sorolhatnám még a végtelenségig!
A kezdetek kezdetén, amikor még fogalmam sem volt mi lesz Botondból, elhatároztam, hogy megtanítom apportozni. Ugyanis Huba nem tartozik az apportmániás kutyák sorában, viszont Botondon első perctől kezdve látszott... ez jó móka lesz neki! Amikor hozzám került fogalma sem volt arról hogy mi is az apport játék! Azonban imádott hurcolni a szájában ezt-azt, igazából ami a szája ügyébe került! Szerettem volna ha egy kicsi vadászati alapokkal is rendelkezik, hiszen sokat vagyunk vadak által látogatott területeken, így szükségesnek találtam, hogy abban a közegben is megbízhatóan mozogjon.
Magam sem értettem, hogy miért, de minden eldobott tárgyat visszahozott, és nagyjából oda is adta... azaz nem rágcsálta, nem szaladgált vele... stb. Nahát, gondoltam akkor már tudunk is apportozni! :D De nem, ez koránt sem az volt amit akartam. Már Huba fiatal korában is utánajártam a szabályos apportozás menetének. Így elkezdtem Botondot annak megfelelően tanítani. Viszont egy apró mozzanatot kifelejtettem! Hála Pipacs gazinak, tegnap este megvilágosodtam és igazából csak mosolyogni tudok lányos zavaromban azon a hatalmas baklövésen amit elkövettem! Ez nem más, mint a Tartod! parancs. Őrület, hogy erre a mozzanatra nem szenteltem figyelmet, de mint írtam is annyira szeretett tárgyakat a szájában tartani, hogy egyszerűen nem tartottam fontosnak... Most viszont jelentkeztek a tünetei ennek a hiányosságnak. Vagy odahozta, de nem akarta átadni, inkább rágcsálta, vagy kitért előlem az apporttal, vagy ami még ettől is rosszabb megállt tőlem egy méterre és ott kezdte rágcsálni, vagy egyszerűen ledobta. Küzdött benne a "ha odaadom eldobja és újra futhatok..." illetve a "enyém zsákmány, csak is enyém nem akarom odaadni.. enyém!!!" érzés.... Tanácstalan lettem... Jöttek a "segédeszközök"... jutalomfalatkák, tölthető dummy... de hiába minden zseniális találmány, ha valami hiányzik a gépezetből... De tegnap jött a megvilágosodás: Tartod! Ereszd!
Ugyan az Ereszd! helyett használtuk a Tedd le! parancsot, de ezt leginkább akkor ha valami olyat vett a szájába, amit nem akartam... például botokat, ugyanis ha nem vittem magammal a kosárkát, esernyőt, akkor szerzett ő magának cipelni valót!
Szóval így két hónappal a vizsga előtt újra kezdjük az apportozást, lépésről lépésre!
A terápiás vizsga első fordulójában idegennel kell kötél illetve labda játékkal apportoznia. Hiszen terápiás helyzetben rendkívül fejlesztőhatású az "elhozós játék"... a gyerekek megtapasztalhatják az együttműködés örömét, az irányítás magabiztosságot, határozottságot igényel, így az is fejlődik a gyerekben.
De addig még nekünk kell fejlődni! :D
Ma elkezdtük gyakorolni a tart vezényszót dummyval, úgy ahogy Pipacs gazdi ajánlotta a Retriversport oldalról!
4-5 alkalommal csináltuk meg és nagyon szépen csinálta Boti. Úgyhogy nem vagyunk elveszettek! Ami a legnehezebb és tudom, hogy sokszor pont itt rontom el, az az, hogy megálljt parancsoljak magamnak.... hogy mindig időben hagyjam abba a gyakorlást, ne essek a "túlgyakorlás" hibájába, amikor a kutya már nem élvezi a feladatot. Mert ugye akkor kell abbahagyni amikor jól csinálja és nem akkor amikor hibát követ el!
Még egy megfigyelés!
Vannak dolgok amiket nagyon szépen a kezembe ad, ilyen a kosár, a kulcs, a zsebkendő... Még másokkal szívesebben bohóckodik: labda, kötél, dummy...
Persze logikus következtetés, hogy az utóbbiak játékok... de ezeket sem hagyom sosem elől... azaz szabadon azokkal sem játszhat... Talán pont ez a baj?! Hogy nem tudja kiélni játékszenvedélyét?
Mindenesetre várom további tanácsaitokat, ötleteiteket, tapasztalataitokat ezzel a témával kapcsolatba, illetve ötleteket, hogy hogyan szoktassam le az apportozás közbeni rágcsálásról!

Hullámvölgyben - Mert a völgyből lehet megmászni a legnagyobb hegyeket is...

Sokat gondolkodtam Botond és a köztem lévő kapcsolaton... Arra kellett rájönnöm, hogy amikor elkezdtük Boti képzését, akkor nagyon örültem minden apró sikernek. Botond pedig szárnyalt. Aztán ahogy telt az idő, egyre nagyobb elvárásokat állítottam elé, és kezdtem elkanyarodni a reális nézetektől. Megálmodtam az ideális terápiás kutyát, amibe valahogy sehogysem tudtam belegyömöszölni Botondot. Az értékei jelentéktelenné váltak, mert olyasmit akartam benne látni, ami hiányzik belőle, vagy egyenlőre még nem sikerült a felszínre hozni.

Sikertelennek éreztem magamat... és kételkedni kezdtem alkalmasságunkban...

Aztán Apafej, az egyik esti beszélgetésünk során rávilágított erre a tényre... Hogy én nem Botondot látom, hanem valami mást. A kis kutyus pedig meg akar felelni, de mivel érzi, hogy nekem ő "kevés", így egyre kedvetlenebbül dolgozik... És azt is mondta, hogy ez így nem lesz jó, ő ugyan "kívülálló", de azt látja, nekem semmi sem jó, amit Botond csinál... Pedig nagyon ügyes...

Nem aludtam egész éjszaka...

Kerestem magamban a hibát.. hol rontottam el...

miért "nem jó" nekem Ő...

Eltökéltem, ez nem mehet így tovább! Hiszen nagyon szeretem őt...

Gondolatban elkezdtem összegyűjtöm az erősségeit:

Például: hogy mennyire szereti az idegen embereket...

Bújós, és ragaszkodó mindenkihez

Imád dolgozni, szinte ragyog, és nem szeret unatkozni... Mindig azt lesi mivel tudna a kedvemben járni...

Gyerekektől sosem vár finom falatokat, de minden feladatot megcsinál nekik.. csak a kacagásért, azért a jó energiáért amit felé küldenek!

Imád játszani, talán túlzottan is apportos! De ez megint csak remek lehetőség, hiszen nem csak finom faltokkal lehet motiválni, de maga a játék is örömet jelent neki, és nem szigorú feladatként tekint rá!

És folytathatnám még... a sok puszi amit ad, az ahogy tűri, hogy csipkedjék, a fülét, farkát fogdossák, ölelgessék... Az ahogy hihetetlen érzékkel választja ki a súlyos lelki terheket viselő gyerekeket, és próbál feladatokkal a kedvükbe járni. Az ahogy nem csak hozzájuk bújik, hanem ahogy odaviszi nekik a labdát, s még nekem nem akarja odaadni, addig nekik az ölükbe rakja, mert szeretné nekik bebizonyítani, hogy őt nem érdekli miben más az a gyerek... Higgye el neki mindenki, hogy az ő szeretetéből a legárvább kisgyereknek is jut bőséggel...

Nem is tudom mi történt velem, hogy miért is voltam olyan elvakult...

miért nem figyeltem ezekre a csodás értékekre amikkel csordulásig telis-tele van Botond!

A hibáit hatalmasra fújtam, azt a sok csodát, meg elnyomtam... és aztán csodálkoztam miért nem működik úgy ahogy a kezdetek kezdetén!

Szégyenlem magam... és talán sokan nem is értik majd, miért kell ezt a hibát így a "nagyközönség" elé tárni...

Nos, azért meséltem mindezt el, hogy tanulságos legyen... Nem csak négylábú társainkkal vagyunk hajlamosak ezt tenni, hanem ember családtagjainkkal is... szeretteinkkel, párunkkal, gyermekünkkel...

Pedig minden emberben, kutyában ott van a csoda, sok érték... és csak rajtunk múlik melyik ajtót nyitjuk ki, és melyik hagyjuk csukva... akár örökre....

Szerencsére Botondot nem lehet egykönnyen elrontani... így ez a néhány válságos hét nem hagy benne mély nyomot. Mint minden kutya: hűségével, szeretetével, odaadásával viszonoz minden ellene elkövetett hibát. Új dimenzióba helyeztük kapcsolatunkat, "megbeszéltük".... Most nagyon figyelünk egymásra... mind kettőnknek erre van a legnagyobb szüksége...