A Temperamentum vizsga

Korán indult a napunk, és a pénteki, tavaszias napsütésnek szombat reggelre nyoma sem volt... Szakadó esőben indultunk Egerbe. Egy kis kitérőt tettünk, mielőtt a vizsgahelyszínre értünk volna, ugyanis be kellett még mennünk az egyik gyakorló helyünkre, az Autista Alapítványhoz a kerekesszékért és a mankóért, amik vizsga kellékek voltak.
A vizsgának a RÉV  biztosított helyszínt, így az Alapítvány után rögtön indultunk is oda. A vizsgabizottság késett egy kicsit, de miután megérkeztek nagyos szervezetten el indult a vizsga. Megvolt ki, ki után következik. Minden páros egyenként végig csinálta a vizsgát. Nyolc kutya-gazda páros volt, ebből öten vizsgáztunk az egyesületünkből, ketten a NEO Segítőkutya Egyesülettől, és egy páros a Zöld Zebra Egyesülettől.

Harmadikként került ránk a sor. Botond egész reggel gyönyörűen figyelt rám, minden rezzenésemet követte. Tetszett, ahogy rám volt hangolódva, és azt is éreztem, hogy ez nagyon jó lesz így. (Azt hiszem jó ötlet volt megfogadnom Pirint Attila kiképző tanácsát, hogy a vizsga előtti napon pihentessem Botondot, mert akkor sokkal szívesebben fog dolgozni.)
Az előző napokban sokat görcsöltem a vizsga miatt... fájt a hasam, alig ettem... Az államvizsga nem viselt meg ennyire, de tudtam, hogy ennek nem erről kell szólnia! Ezt szeretnünk kell, élvezni a vizsga minden percét! Hiszen ez csak nekem nagy megmérettetés, neki ez csak játék... Legalábbis én így szerettem volna. Hála a kedves vizsgabizottságnak, akik vidámságukkal folyamatosan oldották a hangulatot, mire az első feladathoz kerültem, már csak Bobóra figyeltem, vagyis ránk. Az eső esett, de ez egyáltalán nem zavarta őt. Egyedül a fekszikre nyomott néhány fekvőtámaszt a csupaszhasú, nem esett jól neki a vízbe feküdni, de végül szépen lefeküdt. A helyben maradása volt a nap fény pontja. Egy kedves cicó éppen úgy döntött, hogy megzavarja Botondot és átlibben a mellettünk lévő kerten. Persze Botika észre vette, és szúrós tekintettel nézte végig, ahogy elsétál a cica, de természetesen nem mozdult meg, rám nézett, és szépen végig ülte az egy percet.
Minden idegennel nagyon kedves volt, nagyon örült az embereknek. Az apportot nagyon szerette, az élelem megtagadása is nagyon jól sikerült. Az "állásinterjú" alatt, a "véletlenül" elé eső szalámis szendvicsre rá se mozdult, nekem pedig még csak felé sem kellett néznem. :D
A fenyegető megközelítős feladatnál majd kiugrott a bőréből örömében. A vizsgabizottság azt mondta, hogy még sosem láttak kutyát így reagálni, ennyire örülni.
Mind a 12 vizsga feladatunk jól megfelelt lett, így a vizsgánkra összesítve is Jól megfelelt minősítést kaptunk.
Így most már hivatalosan is alkalmasak vagyunk erre a munkára. Hihetetlen boldogság ez nekem, hiszen nagyon nagy munka van ebben. És lesz is még, hiszen ez nem egy állapot, és nem is marad az... ez egy végeláthatatlan folyamat, amiben folyamatosan kell tanulni és fejlődni. Ami a legszebbé teszi ezt, hogy mind a ketten szeretjük csinálni, ő is, és én is nagyon élvezem, és talán ez a legfontosabb!

Itt vannak az Ünnepek, hamarosan Karácsony. Viszont nekünk még tartogat egy kis munkát a 2011-es év! A két ünnep között jön a terápiás vizsga második fordulója, ami már egy konkrét terápiás foglalkozás formájában valósul meg.

Nehéz megfogalmazni mit érzek... 2010 májusában jött egy kis vizsla az életembe. Szó szerint az utcáról, egy röpke óra alatt dőlt el, hogy lesz még egy kutyám, még egy vizsla... Már annak is örültem volna, hogy ha sikerül egy jól szocializált ebet faragni belőle, de ezt akkor nem hittem volna!
Szép évet tudhatunk magunk mögött, és még nem ért véget!